mamisuli

Sziasztok,

bár a múltkor úgy fejeztem be, hogy a szoptatásról fogok megemlékezni, eszembe jutott, hogy van még egy aprócska fázis, amin nem kellene átsiklani (vagyis sokan éppen átsiklani szeretnének rajta), és ez a szülés.
Ezzel kapcsolatban is rengeteg sztereotípia él bennünk, és ahogyan az anyaságot egy csodás, minden pillanatában mámoros érzésnek szoktuk elképzelni, úgy a szülésről leginkább csak a Vészhelyzetben sikítozó és az orvos kezét harapdáló, rettenetesen csapzott nők jutnak eszünkbe.
Nos, szerintem ez sem így igaz feltétlenül. Én legalábbis egyáltalán nem így éltem meg. Már az is érdekes volt, hogy nem féltem tőle, ami jórészt az édesanyám ösztönös pszichológiai érzékének köszönhető. Ugyanis csak a szülés után osztotta meg velem saját, valóban eléggé elrettentő tapasztalatait (na jó, de azok jóval több, mint 30 éve történtek…), és azt a szörnyű féltést, amit irántam, mint szülő nő iránt érzett.
Annál is inkább hálával tartozom, ugyanis később kineziológusoktól rengeteg olyan történetet hallottam, ahol a nők az anyáik által megélt félelmek miatt nem tudtak teherbe esni. (Az egyik legérdekesebb eset egy olyan hölgyé, akiről az oldások során kiderült, hogy az anyukája végigrettegte a terhességét. Amikor a hölgy erre rákérdezett a mamájánál, ő azt felelte, hogy valóban így volt, hiszen tanítóként dolgozott és csak 4 hónapos terhesen tudta meg, hogy az egyik kis tanítványa rubeolás volt, amikor ő szokás szerint érintkezett vele. Mivel még nem volt ultrahang, ezután végig attól félt, hogy egy esetleges fertőzés miatt sérült gyereke születhet, ám az egészséges baba megérkezése után el is felejtette az egészet. A lánymagzat azonban végig megélte ezt a rettegést és sejtszinten elraktározta a tudnivalót: a terhesség rossz…. így nem is lett várandós, amíg nem oldották ezt magzatként megélt traumát.)
Szerencsére tehát az én sejtszintű memóriám elég rossznak bizonyult, ugyanis nem voltak komoly félelmeim. Vagyis egy volt, de arra is csak a szülésfelkészítésen döbbentem rá, amikor a főorvos rámutatott, hogy nem kell félni a kitolásnál esetleg előforduló széklet miatt…..! Ez nekem addig eszembe sem jutott! Mindazonáltal ezek után én voltam az, aki a többi vajúdó asszonykát kegyetlenül félrelökdösve elsőként jelentkezett a beöntésre….
Ettől eltekintve azonban maga a szülés életem legcsodálatosabb élménye volt mindkétszer. Valahogy úgy éreztem, ezekben az órákban én vagyok az egész életem, sőt az egész világ főszereplője, és körülöttem minden csak azért volt mindeddig, hogy életet adhassak. Kismamák, nektek is csak azt tudom tanácsolni, hogy egyszerűen adjátok át magatokat az érzésnek, hiszen olyan kevésszer élhetjük ezt át. Igen, még a fájdalmat is. Higgyétek el, nem akarok a hősnő szerepében tetszelegni, de én úgy érzem, a fájdalomcsillapítás csak elvett volna az élményből, hiszen ha nincs konfliktus (mint a drámában), nincs katarzis sem. Persze, mindenki úgy szüljön, ahogyan neki a legkényelmesebb, mindössze azt szeretném hangsúlyozni, hogy mindenféle beavatkozás híján is olyan fitt voltam a szülés után, hogy elfelejtettem a tiltást, miszerint nem kelhetek fel egyedül, és a csecsemős osztályon már ki is csoszogtam a mosdóba, bár szívem szerint szárnyaltam volna….
És hogy milyen volt megpillantani a babát (aki gyűrött, piros, és szőrös)? Erről majd legközelebb.

Üdv: Rita

Sziasztok,

írogatom itt magányosan a blogomat, és azon gondolkozom (immár kb. 12 éve), hogy miért nem készítenek fel minket az anyaságra. Hiszen amíg a szülésre nem csak tréningeznek, de járhatunk jógázni, előadást hallgatni vagy akár lelki köldökzsinórt építeni a magzatunkkal (tényleg van ilyen szolgáltatás), addig hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a szülés csupán a kapuja egy életen át tartó, hosszú, rögös útnak. Na jó, azt is el kell mondani, hogy erről az útról legalább tudhatjuk, hogy vezet valahová. Jó esetben egy gondolkodó, érző szívű emberhez, aki a gyereked, és egy büszke, elégedett idősödő nőhöz, aki te leszel egykoron… Rossz esetben két szerencsétlenhez, akik egymást hibáztatják, mondván, útjaik kereszteződése után csak zsákutcákba futottak.

De a lényeg, hogy gondolkodásom eredményeként úgy vélem, van ugyan anyai ösztön, de az anyaság egy része igenis tanulható. Az ösztönre bizonyíték, hogy amikor egy édes, puha, jószagú kisbabát látunk, azonnal cseppfolyóssá válunk és azonnali babusgatás üzemmódra kapcsolódunk. Nos, Lányok, Asszonyok, ez nem a ketyegő biológiai óra miatt van, hanem egyszerű testi válasz. A csecsemő fejének illatába ugyanis olyan feromonok elegyednek, amelyek a baba utáni vágy kiváltóját, az oxitocint termelik.
Mindazonáltal nyilván van olyan velünk született érzés, ami beindul a baba, főként a saját babánk közelében. Csak nem szabad óriási elvárásokkal indulnunk, és látványos tűzijátékra számítanunk az első találkozástól kezdve. Én magam inkább csak mély megkönnyebbülést éreztem, amikor megláttam elsőszülöttemet, és egészen biztosan vannak anyák, akiknél csak jóval később szilárdul meg az anyai érzés. (Nagy valószínűséggel saját édesanyjuk kötődési problémája miatt.) És nem gondolom, hogy ők nem lehetnek jó szülők. Azt sem hiszem, hogy a kezdeti bizonytalankodásuk helyrehozhatatlan károkat okozna a gyermekükben. Csak hinni kell benne, hogy lehetünk elég jó szülők és keresni kell a segítséget. Szerencsés helyzetben egy szakértőnek, egy rokonnál, egy igaz barátnőnél. Kevésbé szerencsés helyzetben akár ezen a blogon.
Épp ezért a következő alkalommal a szoptatásról fogok írni, ami az egyik legcsodásabb képességünk, de ami szintén nem csupa megható, pihe-puha pillanatról szól.

Folyt. köv.

Rita

Sziasztok,

tegnap úgy általában írtam a várandósságomat kísérő ambivalens érzésekről, de egy kicsit átugrottam a fontos pontokat. Az egyik ilyen az a pillanat, amikor megtudtam, hogy babát várok.
Mint írtam, ez egy tervezett terhesség volt (bocsánat a terhesség szóért, de szerintem ez egy bevett fogalom, és korántsem csak a nyűgös teherre utal), és nem is kellett rá sokáig várni. Tulajdonképpen 3 hónap után összejött. Tehát nekem nagy szerencsém volt, mert nem kellett évekig átélnem a negatív terhességi tesztek látványát. Ettől függetlenül is óriási élmény volt, amikor bebizonyosodott, hogy anya lehetek. Kirobbanó öröm és ismeretlen félelem egyszerre…
Ezért is gondolom, hogy ez sem mindenkinél egyértelmű. Aki nagyon sokáig vár rá, abban is lehet némi félelem, ha a már szinte feladott reményei beteljesülni látszanak. Aki pedig nem is így tervezte, úgy képzelem, iszonyúan megijed. Nekem ilyenkor szó szerint összeszorul a torkom. Nyilván sokan élik át ezt, esetleg remegő gyomorral, izzadó tenyérrel kísérve. Azoknak sem lehet könnyű, akik vágynak ugyan az anyaságra, de erre nem érzik megfelelőnek a pillanatot – akár a partner, akár a munka, akár az anyagi körülmények miatt.
Őszintén szólva, teljesen megértem, ha valakiben a riadalom szinte teljesen elnyomja az örömöt, amikor megtudja, hogy babát vár, és csak szép lassan szokik hozzá az érzéshez. Ha egyáltalán hozzászokik. Tudom, hogy az a természet rendje, hogy felnőttként szülők legyünk és ez biológiailag a legfontosabb szerepünk, de nyilván sokan nem terveztek ilyen jellegű szerepet az életükben….

Most olvastam, hogy egy nő négyszer esett teherbe – mind a négyszer fogamzásgátló szedése mellett. Nem kell túl sok fantázia hozzá, hogy elképzeljem, ő milyen arcot vágott a pozitív tesztek láttán…  Azért ha nem zárkózol el az anyaságtól, kívánom neked, hogy szép legyen a pillanat és legyen kivel megosztanod!

Folyt. köv.

Rita

Sziasztok!

Bár tudom, hogy egyelőre a kutya sem olvassa a blogomat, azért rendületlenül szeretném veletek megosztani a várandóssággal, szüléssel, anyasággal kapcsolatos gondolataimat.
Elsősorban azt, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásotok, ha nem élvezitek minden pillanatát. Ilyen csak az agyonretusált, segítők hadával rendelkező celebekkel fordul elő, akik valószínűleg még maguknak sem merik bevallani, ha valami nem tökéletes az életükben. Hát szeretnék megnyugtatni mindenkit: semmi sem tökéletes az életben. Még az anyaság sem.

Én is hihetetlenül boldog voltam, amikor megtudtam, hogy babát várok, különösen, hogy tervezett volt. De azt a 4-5(!) hónapot, amikor mindennap émelyegtem, szívesen kihagytam volna. (Meg kell jegyeznem, az émelygés szerintem rosszabb, mint a konkrét hányás, ami után legalább megkönnyebbülsz…) Különösen, amikor valahol azt olvastam, hogy azoknál a kismamáknál jelentkezik elsősorban a hányinger, hányás, akik tudat alatt nem fogadják el a magzatunk, vagy leendő anyaságukat. Na, ennek következtében émelygéseimet már csak a lelkiismeret-furdalásom múlva felül, egészen odáig, amíg nem tudatosítottam magamban, hogy én igenis akarom ezt a gyereket, de az egyébként is érzékeny gyomrom nem tud könnyen várandós üzemmódra kapcsolni.
Ezzel szemben persze hihetetlen előnynek bizonyult a hirtelen kosárméreteket ugrott mellem, amely az első várandósságomat követő 13 évben sem tudta újra ilyen jó formáját hozni. (Ja igen, a fiam már 12 éves, a lányom 9.) Szóval, ma is vannak esték, amelyeken borongva nézem az első hetekben készült fotókat, vagy a később szoptatás alatt készült videót és erősen megfontolom az szilikon gondolatát, amelyet 2 másodperccel később persze elvetek. (Jelzem, azzal sincs baj, aki nem áll meg a gondolatnál. Engem csak az zavar, ha utána ezt az egész világ elé tárja, köldökig nyitott blúzával. Konkrétan volt ilyen anyuka a játszótéren, szerintetek sokan barátkoztak vele? Na jó, egy-egy odatévedt apuka biztosan kölcsönadta volna neki a homokozólapátját…)

De a lényeg: nem csak nagy cicik voltak meg a várakozás izgalma, de hányinger, a normális evés mellett gyarapodó kilók, hónapokig tartó haskeményedések és végigállt buszozások a világon a  leghosszabbnak tűnő budapesti járatokon. És néha kérdések is: én már soha nem lehetek felelőtlen vagy meggondolatlan? Most már mindig lesz valaki, aki növeli a szorongásra való hajlamomat? Biztosan ezt akartam?

Ha neked is vannak ilyen érzéseid, ne szégyelld! Sőt, éld át őket tudatosan! Ez is én vagyok, te vagy, mi vagyunk, ez az életünk és az életünknek természetes, de mindent felforgató része: az anyaság.

Folyt. köv.

Rita

Sziasztok!

Anyaságom, sőt várandóságom ideje alatt is sokszor gondoltam rá: milyen jó lett volna, ha ezt nekem valaki korábban elmeséli, felkészít az adott helyzetekre, félelmekre, kételyekre!
Nem kaphat senki fix receptet, mert minden gyerek, szülő, helyzet más, de remélem, hogy ha valaki szembetalálja magát egy olyan helyzettel, amelyről itt majd szó esik, eszébe jut egy mondat, ami segíthet neki dönteni.

Ma már szinte nem létezik nagycsalád, nukleáris családokban élünk (csak szülők és gyerekek), nincs előttünk minta, nincs velünk segítség. A szülőségről szóló könyvek is csak üres irodalomnak tűnnek, amíg át nem éljük a mindennapokat. Épp ezért gondoltam, hogy én, mint szülő, aki már sok mindent – szélsőségeket is – átéltem, sok mindent olvastam , megosztom veletek, amit tapasztaltam, és amit esetleg helyesnek tartok.

Olyasmikről szeretnék írni, mint várandósság, a szülés, a baba érkezése utáni érzelmi viharok, a szoptatás, a családdá válás, a férfiak megváltozott szerepe, a családdá válás rögös útja, a gyerek és a munka összehangolása, a nőiség fenntartása anyaként is, a szex, a testünk elfogadása… és még ezer dolog, amit jó átgondolni.

A mottóm: „Csodálatos szülő voltam, mielőtt gyerekeim születtek. A gyerekkel való együttélés szerénységre neveli az embert.” Én azt szeretném, ha ti a gyerek születése után is csodálatos, de legalábbis elég jó szülők és nem mellékesen elég jó nők és társak lennétek!

Folyt.köv.

Üdv: Rita

Üdvözlet a(z) Cafeblog honlapon. Ez az első bejegyzés, amelyet a Cafeblog előkészített a honlap tulajdonosának. Törölhető, tetszőlegesen szerkeszthető, és már kezdődhet is a honlap tartalommal történő feltöltésének szép és fárasztó folyamata!
Sok sikert!